Nekünk, magyaroknak vérünkben van az ivás. Gyakorlatilag bármilyen apropóból képesek vagyunk arcátlanul lerészegedni, annak előjelétől és jelentőségétől függetlenül. Nyer a csapat, megvan a jogsi, megjön a fizu vagy meghal a hörcsög, és már koccannak is a poharak.
Miközben látszólag a legkülönfélébb okokból kifolyólag nyúlunk az italért, valójában mindössze kétféle berúgás létezik. Az egyikkel a bennünk lakozó gyermeket engedjük szabadjára, a másikkal pedig a megkeseredett felnőtt-énünk csalódottságát próbáljuk enyhíteni. A két típus természetesen nem létezhet párhuzamosan, a második csak akkor lép be az életünkbe, ha az elsőre már képtelenek vagyunk.
Amíg azért iszunk, hogy újra féktelenek lehessünk és meggondolatlanok, önfeledten tobzódva a szabadság illúziójában, addig azt hiszem, semmi okunk az aggodalomra. Ahogy telnek-múlnak az évek, „civilben” egyre nehezebb életben tartanunk infantilis gyermeki énünket, akit csak a móka és a csínytevés érdekel, hiszen a felnőtt élet nem éppen erről szól. Sokkal inkább helytállásról, felelősségvállalásról és kötelezettségekről, amik bizony hamar elhomályosítják a játszótéri kergetőzések és a matekórai köpőcsövezések édes emlékét. Ilyenkor jöhet jól az ital, mely minden alkalommal egyfajta folyékony gyerekszobaként köszönt minket, elfogadva minden infantilizmusunkat és meggondolatlanságunkat. Az alkoholgőzös gyerekszobánkban anélkül nyilvánulhatunk meg újra gyermekként, hogy a sótlan felnőttvilág igazán megütközne rajta, hiszen látják, hogy épp olyan helyen tartózkodunk, ahol ez abszolút elfogadható, sőt, szinte elvárt. Végre lazíthatunk kicsit, nem kell megválogatnunk a szavainkat és a tetteinket, ezáltal a világ újra a játszóterünkké válik. Vagy legalábbis azt hisszük, ami épp elég, hiszen gyermekkorunkban sem tettünk mást, és remekül működött, csak akkor még alkohol sem kellett hozzá.
Azt hiszem, ez a fajta italozás teljesen veszélytelen, már ami a függőséget és a személyiségtorzulást illeti. Igyekszünk helytállni a felnőttek világában, de feltöltődés gyanánt néha kiengedjük a bennünk lakó vásott kölyköt randalírozni. A baj akkor kezdődik, amikor a bevitt alkohol már nem csalogatja elő azt a bizonyos gyereket. Mert ő már nincs is ott, rég elkergette a mindennapok kilátástalansága. A helyén egy kiábrándult felnőtt kuporog, aki csak azt várja, hogy pár órára lezsibbadhasson, megfeledkezve mindenről, ami valaha is nyomasztotta. Nem akar kimenni játszani, sőt, már arra sem emlékszik, hogyan kell, csak menekül a valóság elől.
A helyiségek analógiájánál maradva, ez az italozási forma egy képzeletbeli pánikszoba. Márpedig egy pánikszobából senki se rohan ki kacarászva játszani, csak elbújik benne, és várja, hogy elüljön a veszély. A veszélynek viszont esze ágában sincs elülni, mi meg könnyen bent ragadhatunk. Onnantól pedig tökmindegy, hogy épp szalagavató, születésnap, vagy költözés miatt nézünk a pohár fenekére, az eredmény ugyanolyan kiábrándító lesz. Se csillogó szemek, se nagy sztorik, se nagy röhögések, csak a tompa delírium. És akkor kell feltennünk magunkban a kérdést, hogy érdemes-e tovább bujkálnunk a pánikszobában, vagy ideje a kulcsát messzire hajítva kimerészkedni, és szembenézni a valósággal… Feltéve, hogy még nyílik az ajtaja, és nem zártuk magunkra végleg.
Nos, te kit itatsz?
