Nem az a baj, hogy egy nőnek öltözött álszakállas fiú nyerte meg az Eurovíziót, hanem hogy enélkül sosem nyerte volna meg. És ezzel ő is tisztában volt...

Az Eurovízió mindig is jobban hasonlított egy bőkezűen finanszírozott Dáridóra, mint egy tehetségközpontú dalversenyre, de mindezzel együtt se túl gyakran sikerült olyan valószerűtlen végeredményt produkálnia, mint idén. Mint minden évben, most is akadt néhány olyan versenyző, aki túl komolyan vette a feladatot, és olyan badarságokkal rabolta a publikum drága idejét, mint énektudás, tartalom vagy épp színpadi jelenlét. Ezeknek az eltévedt tehetségeknek sosem terem túl sok babér ebben a nemes versengésben, de ez valószínűleg nem is igazán lepi meg őket. Az Eurovízió zsűrijének voksai ugyanis sokkal inkább tekintendők diplomáciai állásfoglalásnak, mintsem az adott produkció szakmai értékelésének, miközben a versenyre a kezdetek óta jellemző a gagyi piedesztálra emelése, mint reklámfogás. Ettől még persze bárki szórakozhat remekül ezen a harsány popzenei katyvaszon, mindaddig amíg nem érzi magát súlyosan átverve. Tehát tegnap estig.

Tegnap este ugyanis akkora kamut adtak el nekünk igaziként, amitől a józsefvárosi piac sokat látott árusai is egy emberként hördültek volna fel. Kaptunk egy meleg fiút, aki a nemi identitászavar egy máig ismeretlen módozatától vezérelve egyszerre akar nő lenni és szakállas, illetve egy olyan Európát, ahol ez mindenki szerint a világ legtermészetesebb dolga, pláne P*nci Kolbász művésznéven...

Nos, ha ez volna a tolerancia diadala, én inkább az őszinteségre szavaznék. Tolerálom a melegeket, a transzneműeket, a transzvesztitákat, a hermafroditákat, és együtt érzek mindenkivel, aki úgy érzi, idegen testbe született, mindaddig, amíg ösztönösen teszi, amit tesz. Aki pelyhes állú feminin fiúcskaként női külsőt ölt, melyhez kiválasztja a mezőny legprovokatívabb művésznevét, miközben dúsabb álszakállt ölt, mint amilyet valaha is viselt, az figyelemre vágyik, nem megnyugvásra. Nem gondolnám, hogy a nemi identitásunk felfedezésének rögös útján lehetséges egyszerre két irányba elindulni. Az ember vagy Chuck Norris akar lenni, vagy Celine Dion. Vagy úgy dönt (a menedzsmentje), hogy formabontó módon ötvözi a kettőt, kijátszva a jó öreg tolerancia-kártyát. Ezzel önmagában nem is lenne gond - hiszen mindenki úgy érvényesül, ahogyan tud -, ha nem asszisztálna hozzá egy kontinensnyi ország negédes mosollyal, a szemünkbe hazudva, hogy náluk nyitottabb és elfogadóbb nemzetet bizony keresve sem találhatnánk. Hiszen ahogy a mondás is tartja: ki a szakállas nőt szereti, rossz ember nem lehet! Innentől kezdve pedig tökéletesen mindegy, ki melyik dalt hallgatná szívesen munkába menet, vagy melyik előadó üzenetével tudott azonosulni, a zsűrizés maga az instant országimázs, racionalitás és szakmai szempontok nélkül. 

A Wurst-átverés tehát bevált, beindult a gépezet, és addig záporoztak az álszent maximum pontszámok, mígnem ismét győzedelmeskedett a képmutatás - a tolerancia köntösében, melyet oly szívesen visel. A maréknyi csalódott tehetség hazakullogott, Dana International tanácstalanul maga elé révedt, Szecsődi Karcsi pedig próbaterembe vonult. A világ melegei ünnepelnek, csak még nem tudják mit. Köszönjük Európa, köszönjük Szakállas Nő!