Ahogy közeledett a nyár első napja (amit egy szarabb őszinek hihetünk majd holnap, de ez a történet szempontjából mindegy is), egyre többet törtem a fejem azon, milyen hasznos tanácsokat adhatnék bárkinek is erre a különösen ingergazdag időszakra vonatkozóan... Aztán rájöttem, hogy az elmúlt 15 nyáron hibát hibára, italt pedig italra halmoztam, úgyhogy inkább meg sem próbálok bölcselkedni, inkább közszemlére teszem ifjúkorom egyik legfelelőtlenebb kalandját, hogy még véletlenül se adja ilyesmire a fejét, aki elolvassa.
Mint mindenki, én is sokszor meggondolatlanul viselkedtem tinédzserként, de azt hiszem ez volt az az eset, amikor átléptem egy képzeletbeli határt, és némileg újra kellett gondolnom a szórakozási szokásaimat. Ez a fajta fordulópont, féktelen kamaszkorunk csúcspontja egy verőfényes nyári hajnalon következett be, amikor is olyannyira részegen léptünk ki Karesz barátommal a siófoki Palaceból, hogy jó ötletnek tűnt a Balatont átúszva visszajutni tihanyi nyaralójukba.
Amint kiszédelegtünk az állomásra, egyből jött a vonat, így rövidesen Szántód-Kőröshegyen vártuk az első komp indulását… De addig még nagyon sok idő volt hátra, így arra a következtetésre jutottunk, hogy mivel úgyis legyőzhetetlenre ittuk magunkat, az est megkoronázásaként hazaúszhatnánk, hiszen „nézd má’ meg, tök közel van, sima ügy.”
Épp a kompkikötő melletti parkban győzködtük magunkat az ötletünk zsenialitásáról, mikor megérkeztek a közterületesek szemetes zsákot cserélni a kukákban. Ezt nem tudtuk nem jelnek tekinteni, úgy döntöttünk a kukazsákok használhatóságától tesszük függővé a tervünket. Kértünk egy zsákot, levetkőztünk alsógatyára, beledobáltuk a cuccainkat, megkötöttük, feldobtuk a vízre, és – pechünkre – fent maradt. Nem volt mese, úszni kellett.
Az első száz méteren még szeltük a habokat, mint Gyurta Dani, aztán dolgozni kezdett az a néhány liter alkohol, amivel az éjszaka folyamán lemarattuk a szervezetünket. Légszomj, görcsök, minden mi szem-szájnak ingere. Persze a világért sem fordultunk volna vissza, dacból tovább küzdöttünk a hullámokkal. Mire Karesz végképp bedobta a törölközőt, és a kukazsákon csüngve húzatta magát, már nekem sem volt sok hátra, sípolt a tüdőm, mindkét lábam görcsölt, az egyre erősödő hullámzásnak köszönhetően pedig folyamatosan nyeltem a vizet.
Mondanom sem kell, mire mindketten elértük teljesítőképességünk határát, már pont ugyanolyan messze volt a két part. Túl részeg voltam ahhoz hogy igazán bepánikoljak, de kezdtem belátni hogy önerőből sose jutunk ki, ráadásul se közel, se távol nem láttam senkit, aki a segítségünkre siethetne, így egyre elkeseredettebben vergődtem a vízben, egyik kezemmel tempózva, a másikkal pedig az egész embernyi súlytöbbletet jelentő zsák száját cibálva.
Ekkor az égiek ránk vetették vigyázó tekintetüket, és váratlan segítséget küldtek egy csigalassúsággal a látóterünkbe motorcsónakozó idős házaspár képében. Megmenekültünk, gondoltuk, és utolsó erőnkkel az egyre közelebb araszoló csónak felé vettük az irányt. Mire odaértünk, a maradék levegőből is kifogytam, érthetetlenül zihálva köszöntöttem őket udvariasan, majd röviden elhadartam mi is történt velünk, és megkérdeztem lennének-e olyan kedvesek, hogy megmentik az életünket. Kimondottan büszke lettem volna arra, hogy ilyen szorult helyzetben is szem előtt tartom az illem idevonatkozó szabályait, ha eközben a halálfélelemtől új erőre kapott Karesz a nagy széttetovált testével nem próbálta volna hörgő víziszörnyként felküzdeni magát a csónakra. Én még javában magyaráztam, mikor ő már kapálózva borogatta az apró csónakot, ezzel akaratlanul is kikényszerítve a fejenként 40 kilós nyugdíjas pár segítségét. Mire földöntúli erőfeszítések árán mindketten kijutottunk a vízből, szegény kis öregek már jobban ziháltak mint mi.
Néhány perc múlva mindenkinek normalizálódott a légzése, és meg tudtuk vitatni a történteket. Jót nevettek a hősködésünkön, majd közölték hogy sok helyi sportember napi szinten átússza a Balatont, de jóval korábban mint mi tettük, így elkerülve a komolyabb hullámzást, na meg hogy csúnyán elvétettük az irányt, és annak ellenére hogy a komp útvonala mindössze 1 kilométer hosszú, mi cirka másfél kilométert úszhattunk, és csak a tó közepéig jutottunk… Fasza! Mindegy, legalább túléltük, az is valami. Bár 20 perce még a fulladásos halállal néztünk farkasszemet, a mélypont csak ezután következett – partot értünk, de nem akárhogy. Az eleve harmatgyenge, villanyborotvaként zümmögő csónakmotor érezhetően besokallt négyünk súlyától, aminek köszönhetően olyan lassan araszoltunk el a mólónál sertepertélő kismillió öreg pecás előtt, hogy bőven jusson idejük körberöhögni minket, meg teli torokból ordítva kérdezgetni a megmentőinket, hogy mégis mit keres két gyűrött fejű, alsógatyás hülyegyerek a csónakjukban hajnalok hajnalán.
Rajtunk kívül mindenki remekül szórakozott, nekünk meg annyi jutott vigaszul, hogy mivel már a büszkeségünk utolsó morzsáit is elcsócsálták a fogatlan öregek, nem kellett a további kritikától tartva felöltöznünk, bátran elslattyoghattunk alsógatyában a nyaralóig.
Nos, ennyi lenne a tragikomikus kalandunk dióhéjban, ami a tényeket tekintve voltaképp egy halálközeli élmény, szóval semmiképp sem szeretném elbagatellizálni. Nem rajtunk múlt, hogy megúsztuk végzetes görcs nélkül, az pedig végképp nem, hogy épp arra járt valaki. Szóval egyetértek abban, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, ezért bizonyos kor alatt fizikai fájdalmat okoz józannak maradni a közelében, de azért ha bárki részegen készül meghódítani a tavat, előtte mindenképp hagyassa jóvá az ötletét legalább egy majdnem józan barátjával.
Nos, ennyit az intelmekről, megyek, iszom valamit a nagy izgalomra, fulladásmentes nyarat mindenkinek!
(Részlet a Függőleges mosoly című könyvből.)
