Túlzónak érzem azt a Puzsér Róbert által gerjesztett, filozofikus magasságokat ostromló vitát, ami a hazai stand-up comedy szcéna körül kerekedett az utóbbi időkben.
Szerintem Puzsér túlságosan belelovalta magát az érvelésbe azzal kapcsolatban, mi is a feladata, küldetése egy stand-uposnak. Nem hiszem, hogy bárkinek is munkaköri leírást kéne gyártania a humoristák számára, de azért akad egy feladat, amit én is rájuk hárítanék: NEVETTESSENEK MEG! Ez olyan alapvető követelmény, mint az, hogy egy úszómester tudjon úszni. Persze, nehéz mindenkinek megfelelni, de hogy létezik olyan négyszereplős (tehát négy különböző stílust felvonultató), humorosnak szánt műsor, amit bárki is rezzenéstelen arccal kényszerül végignézni, az némi aggodalomra ad okot. A mezőny felhígulásával párhuzamosan egyre élesebbé válik a kontraszt a műfaj magyar és tengerentúli művelői közt. És nem feltétlenül azért, mert ott régebb óta művelik, hanem mert kínosan ügyelnek arra, hogy csak az álljon nagy nyilvánosság előtt színpadra, aki megfelel két alapvető kritériumnak:
- Hitelesség
- Karizmatikusság
Ez a két tulajdonság létfontosságú, ha az ember tíznél több fő figyelmét szeretné egyszerre lekötni huzamosabb ideig. Abból, hogy valaki mondott már vicceset társaságban, még nem következik egyenesen az, hogy színpadon a helye. Biztosan mindenkinek akad olyan ismerőse, aki baráti körben csak úgy ontja a poénokat, mégse küldené ki őt jó szívvel egy vadidegen tömeg elé, hiszen ott egyből dupla hendikeppel indulna – se a rokonszenv, se az érdeklődés nem lenne adott, vért izzadva kéne befogadóvá tennie a közönségét.
És ez az a pont, ahol a többség (nálam legalábbis) elvérzik. Képtelenek befogadóvá tenni. Figyelem őket, várom, hogy felragyogjon az arcom, igyam a szavaikat, majd váratlanul olyan röhögőgörcs szakadjon ki belőlem, amitől még másnap is fáj a hasam, de semmi. Képtelenek elnyerni a bizalmamat, egyszerűen „nem rezgünk össze”, mert hibádzik a karizma, de sokszor még a hitelesség is.
Emlékszem, pár éve láttunk a Creolban egy ismert férfi híradóst moslék részegen, köldökig kigombolt ingben vonaglani két tinilánnyal a tánctéren. Felváltva smárolt velük, miközben kelt tésztaként gyúrta a fejletlen kis testüket, másnap este meg ott ült a stúdióban, és gondterhelt arccal, összevont szemöldökkel magyarázta, ki kit mészárolt le a tanyavilágban fél kiló lisztért, meg hogy melyik állatkertben milyen jószág született... és többé már ehhez sem volt elég hiteles, pedig a bulvárhíradózás tényleg egy ritka értéktelen műfaj. Ha az ember mondandója/viselkedése ütközik azzal, amit önkéntelenül is sugároz, többé esélye sincs hitelesnek lenni.
Na, valami hasonlót érzek, amikor például feltűnik a színpadon egy kiköpött programozó, agyig húzott nadrágban, betűrt flanelingben, esetlen mozgással, és lazára veszi a figurát, de változatlanul olyan merev, hogy Sólyom László hozzá képest a magyar Snoop Dogg. Amivel nem lenne semmi baj, ettől még lehet zseniális humorista, de nem értem, miért nem a kisugárzásával összhangban állítja össze a mondandóját. Az üdítő ellenpéldák egyike a kissé különc Kőhalmi Zoltán, aki kijön a színpadra, belekezd a produkciójába, és a legapróbb gesztusaiból is süt az őszinteség. A kisugárzása, a testbeszéde és a mimikája is tökéletesen harmonizál az előadói stílusával – hitelesség pipa.
Ha ez megvan, jöhet a következő lépcsőfok, a karizma. Legtöbben általános iskolában szembesülünk először ennek jelentőségével, amikor is ráeszmélünk, hogy nem csak az adott tantárgy, de az azt prezentáló pedagógus személyisége is nagyban befolyásolja, melyik órán esünk ki a padból a jelentkezéstől, és melyiken peckeljük ki gyufaszállal a szemünket elalvás ellen. Ugyanez érvényes a humoristákra is: a legjobb sztorival is nehéz fenntartani az érdeklődést, ha nem elég magával ragadó a mesélő személyisége.
Persze nem szeretném ezt órási megfejtésként tálalni, igazából tök nyilvánvaló az egész, épp ezért nem értem, hogyan keveredhetnek fel nálunk a színpadra lámpalázas helyettesítőtanárok, rezignált járókelők, meg a kerületi szavalóversenyek vigaszdíjasai... akik lehet hogy életem viccét firkantották le egy papírra a sminkben, de az élvezhetetlen előadásmódjuk miatt ez sosem fog kiderülni, mert egy perc után elkapcsolok. Meglehet, hogy én nézek túl sok észak-amerikai stand-upot, de pillanatnyilag számomra a hazai mezőny néhány kivételtől eltekintve teljesen közömbös.
Én is tudok vicceseket mondani és a barátaim is, szóval pusztán ezért be se kapcsolnám a tévét, SHOW-ra vágyom, ami lenyűgöz és magával ragad. Mint például a briliáns Russell Peters (képünkön) bármelyik műsora, aki olyan vehemenciával és arcjátékkal érkezik a színpadra, hogy az ember szinte könyörög a képernyő előtt (a helyszíni közönség pedig a szó szoros értelmében), hogy végre belekezdjen a mondandójába. Aztán belekezd, és csak úgy dőlnek belőle a fergeteges sztorik, miközben teljesen belakja a színpadot, jön-megy, pózol, mutogat, bevonja a közönséget, annyira elemében van, hogy egyszerűen NEM LEHET nem odafigyelni rá... márpedig akire nem lehet nem odafigyelni, az jó eséllyel tényleg a színpadra született.
Egy szó mint száz, a humor szerintem önmagában nem jogosít fel színpadi szereplésre. Aki szimplán csak viccesnek érzi magát, de nem rendelkezik a fentiekben tárgyalt előadói készségekkel, az érhet ugyan el mérsékelt sikereket stand-uposként (mint azt számos hazai példa is mutatja), de egyúttal kerékkötőjévé is válik a műfajnak, hiszen a megfelelő kvalitások híján képtelen előmozdítani, fejleszteni azt. És amint többségbe kerülnek a kerékkötők az úttörőkkel szemben, a stand-up megfeneklik, mi meg kezdhetünk gyufaszálakat keresni az ébren maradáshoz...
