Ez a nap is úgy kezdődött a Nép számára, mint a többi. Azaz nem. Jó ideje minden nap egy kicsit nehezebben indult az előzőnél. Egyre elcsigázottabbnak érezte magát, fásult volt és reményvesztett.
Rezignáltan felhörpintette utolsó korty kávéját, leemelte a fogasról kopottas kabátját, kilépett az ajtón, és egykedvűen a kocsija felé indult. Vagyis inkább a kocsija roncsa felé. A motorháztetőn hatalmas égésnyom éktelenkedett, a fényezés csupa horpadás és karc, a visszapillantók letörve, az erőtlenül nyöszörgő motor koromfekete füstöt okádott magából.
Viktor, a Nép köpcös, sunyi tekintetű sofőrje a szokásos tébolyodott vigyorral az arcán járatta a motort. Az évek során az előzékenység utolsó szikrája is kihunyt belőle, esze ágában sem volt kinyitni a hátsó ajtót munkaadójának. A Nép már meg sem lepődött. Sóhajtott egyet, megcsóválta a fejét, és kimért mozdulatokkal beszállt hátra. Miután viszonylagos kényelembe helyezte magát, teljes erőből becsapta a kocsi ajtaját, hátha végre figyelemre méltatja a sofőr. Viktor az arcára fagyott kaján vigyorral fordult hátra, a Nép pedig egyből nekiszegezte a kérdést:
- Hát ez meg mi?!
- Az autója, Uram – válaszolt Viktor ijesztő magabiztossággal.
- Azt látom, de mi történt vele? Ez egy romhalmaz!
- Kutya baja. Higgyen nekem, értek az autókhoz. Nap mint nap vezetem, így ha gond lenne vele, arról biztosan tudnék, és azonnal értesíteném Önt is – fejtegette Viktor negédes mosollyal. Ja, és van egy remek hírem az Ön számára, mostantól olcsóbban tankolunk.
- Az meg hogy lehet? – kérdezett vissza a Nép hűvösen. Mi maga, olajsejk?
- Nem Uram, de kihasználtam, hogy tudok hatni az emberekre.
- Ez pontosan mit jelent?
- Egész pontosan egy iszonyatos verést, amit a benzinkutas kapott. Amint lekerült a földre, rúgásonként engedett az árból.
- Magának elment az esze?! Napról napra egyre őrültebb dolgok pattannak ki a fejéből, néha komolyan megijeszt. A világ egyébként sem így működik, az árakat a piac határozza meg. Ahhoz pedig sokkal több kéne az olcsó benzinnél, hogy megoldódjanak a gondjaim.
- Milyen gondok, Uram? Magának nincsenek is gondjai.
- Még hogy nincsenek... NÉZ-ZEN RÁM! – utasította a Nép tagoltan, miközben kezeivel a nyúzott arcára és táskás szemeire mutogatott. Maga szerint így néz ki egy gondtalan ember? – kérdezte hitetlenkedve.
- Minden bizonnyal így, nézze csak a plakátot! – reagált Viktor higgadtan, ujjával egy út menti óriásplakát felé bökve. A hatalmas hirdetőtáblán ez állt öles betűkkel: ÖN JOBBAN TELJESÍT, ÉS BOLDOGABB IS, AZ AUTÓJA PEDIG A LEHETŐ LEGJOBB KEZEKBEN VAN.
- Ez meg mi az istennyila?! – Szakadt ki a kérdés az elképedt Népből.
- Egy kis megerősítés tőlem Önnek. Ha esetleg elbizonytalanodna az életminőségét illetően.
- Magától nekem? Az eszem megáll! Honnan volt erre a baromságra pénze?
- A kesztyűtartóból.
- Micsoda?! Az én pénzemből győzköd arról, hogy jól vagyok? Egyébként is ki engedte meg magának, hogy a kesztyűtartóban turkáljon?
- Nem ki, hanem mi. A Sofőrök Szabálykönyve hatalmazott fel – hárított Viktor önelégülten, miközben előhúzott egy aprócska noteszt a belsőzsebéből. Diadalmasan meglobogtatta a Nép arca előtt, majd eltette.
- TE MOST SZOPATSZ?! – csattant fel a Nép. Az csak egy kurva notesz volt a saját kézírásoddal!
- Uram, ha nem bánja, továbbra is a kölcsönös magázódást preferálnám. Lehet hogy csak egy kézzel írt notesznek tűnik, de valójában egy szabálykönyv, tele azokkal a szabályokkal, amikhez Ön úgy sem érthet, hiszen nem sofőr. Tehát amíg egy autóban ülünk, aminek én vagyok a sofőrje, vitás kérdésekben a szabálykönyv dönt. Márpedig a szabálykönyv szerint szabadon rendelkezhetek az autóban talált vagyontárgyak és személyek felett, Ön pedig semmilyen körülmények közt sem tegezhet le – zárta rövidre a vitát Viktor, majd egy gonosz vigyor kíséretében letért a megszokott útvonalról, és tövig nyomta a gázt.
-Mit művelsz?! Meg akarsz minket ölni? Azonnal kanyarodj vissza, és normális tempóban vigyél be a munkahelyemre! – förmedt a Nép Viktorra, miközben kezei az öve után nyúltak. De a biztonsági öv hiányzott, akárcsak a foglalata, és az első ülések háttámlája is gyanúsan lapos volt. – Úristen, mit csináltál az övemmel és a hátsó légzsákokkal?! Ez már tényleg nem vicc, az életem függhet tőlük!
- Emlékeztetném a valóban szokatlan körülmények közt megalkotott, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró szabálykönyv idevonatkozó rendelkezéseire. Eladtam egy haveromnak, aki bontott alkatrészeket árul. Nagyon jó pénz van ám ezekben!
- Ja értem, az más – erőltetett magára némi nyugalmat a Nép, csak hogy egy rövid hatásszünet után ordítva a sofőr felé lendüljön: A VÉREDDEL ÍROM ÚJRA A SZAROS SZABÁLYKÖNYVEDET, TE GONOSZ KIS TÖRPE!!!
- Kérem, őrizze meg nyugalmát! – vetette hátra Viktor szenvtelenül, majd egy gombnyomással masszív acélfalat húzott az első és a hátsó ülések közé.
A Nép tehetetlenül csattant az acéllemeznek, majd szinte visszapattant róla az ülésébe. Még mielőtt felocsúdhatott volna, halk zümmögés keretében egy apró projektor emelkedett ki a tetőkárpitból, és azt a látványt vetítette a lemezre, amit egy békés tavaszi reggelen látna a Nép a hátsó ülésből. A fák zöldelltek, a nap hét ágra sütött, az autó orra pedig békésen követte a kanyarokat. A színjátékba a hátsó hangszórók is bekapcsolódtak, és kellemes madárcsicsergéssel tették teljessé az idillt.
- Jóhiszeműen felveszem, erre ezt teszi velem az én pénzemből?! – hüledezett a Nép, de esélye sem volt jobban belegondolnia a helyzet abszurditásába, annyi zavaró tényező zökkentette ki egyszerre. A száguldó autó alvázára kavicsok záporoztak, az oldalát ágak súrolták, miközben fékezhetetlen tempóban távolodott a civilizációtól. Nyoma sem volt betonútnak, józan észnek, a hangszórókból kiszűrődő diszkrét madárcsicsergést pedig messze túlharsogta Viktor sátáni kacaja. Emberi mivoltából kikelve, röfögve, gurgulázva röhögött, úgy, ahogy épeszű ember képtelen lenne. Túlságosan elrugaszkodott a valóságtól ahhoz, hogy felfogja a helyzet komolyságát. Pedig emberéletekről volt szó. Elsősorban a kenyéradójáéról, de ezáltal az övéről is.
A Nép érezte hogy nagy a baj, dörömbölt, kiabált, próbálta feltépni az ajtókat, de már csak árnyéka volt egykori önmagának, így pár percnyi hiperaktív pánik után erőtlenül rogyott le az ülésre. Utolsó erejéből igyekezett elvonatkoztatni a bomlott elméjű sofőrje kamikaze akciójától, kezeivel kifeszítette magát az ide-oda hánykolódó autóban, hátradőlt, behunyta a szemét, és minden idegszálával a szeretteire összpontosított. Lelki szemei előtt épp megelevenedni látszottak a régi szép idők, amikor hirtelen minden elcsendesedett. Mintha megállt volna az idő. Viktor elhallgatott, az acéllemez pedig némán leereszkedett, egy pillanatra láttatni engedve annak a vaskos fának a törzsét, amibe néhány tizedmásodperc múlva fülsüketítő robajjal becsapódott a Nép autója.
A Nép ezen a ponton már nem érzett sem félelmet, sem pedig haragot. Éteri nyugalom kerítette hatalmába, ellazult, és számára is meglepő módon felülkerekedett ezen az egész szürreális szituáción. Így mire az ütközés ereje kiszakította az üléséből, átpréselte az anyósülés fölött, majd áthajította a szélvédőn, már volt annyi lélekjelenléte, hogy röptében hátrafordulva megeresszen egy lesajnáló fejcsóválást az ötpontos biztonsági övének feszülő ámokfutó felé, amit az valahogy úgy értelmezett, hogy:
NÉLKÜLEM ÚGYSEM HÚZOD SOKÁIG, HISZEN BELŐLEM ÉLSZ.
(Kitalált történet, bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve. Az illusztráció forrása a Flúgos Futam című amerikai rajzfilmsorozat.)
