At hiszem, ismerkedési szempontból a nyár messze a legtermékenyebb évszak. Kiéhezett szinglihordák özönlik el a felkapott szabadtéri szórakozóhelyeket, vízpartokat, üdülőparadicsomokat, és megkezdődik a vadászat. Ebben a hormonoktól túlfűtött játszmában mi, férfiak sokszor a kevésbé lelkes hölgyekre is kontrollálatlanul zúdítjuk rá a vágyainkat (ezzel elrontva mindent), ahelyett hogy kényelmesen hátradőlve bevetnénk velük szemben minden idők legnyilvánvalóbb és legegyszerűbb hódítási manőverét, a leszarást.

Kedves gesztus virágot venni, meg verset szavalni a kiszemeltünk erkélye alatt, de az ilyesfajta jófiús trükkök hatékonysága nyomába sem érhet a leszarásénak. Ez az ősi technika túltesz bármiféle afrodiziákumon, a sablonos csajozási tanácsokról nem is beszélve. Persze kellőképp fel kell vezetni, meg kell ágyazni neki, hiszen ha kezdettől fogva leszarunk valakit, fennáll a veszélye hogy még csak fel sem ébred benne az érdeklődés irántunk. Na de ha egyszer már felébredt, mi viszont valamiért úgy érezzük a „legális” módszerek nem elég célravezetőek, és az eredménytelen udvarlásunknak köszönhetően menthetetlenül sodródunk a rajongói státusz felé – ahonnan köztudottan nincs visszaút –, szúrjuk le az evezőt az iszapba, és állítsuk helyre megtépázott büszkeségünket.

Semmi mást nem kell tennünk, csak egyik napról a másikra könyörtelenül gátat szabni az érdeklődésünknek. Semmi fokozatosság, semmi magyarázkodás, egyszerűen csak csináljunk úgy, mintha sose akartunk volna többet a másiktól. Nincs szükség teátrális túlzásokra, nyugodtan válaszolhatunk a hívásokra, sms-ekre, továbbra is nyugodtan lehetünk egymás ismerősei bárhol a világhálón, minden maradhat a régiben, a kezdeményezést kivéve. Azt kell éreznie, hogy tökéletesen hidegen hagy minket, mit csinál, kivel van, hogy érzi magát, stb. Lefokozzuk ismerőssé, ezzel hosszútávra befészkelve magunkat a gondolataiba. Nincs nő, aki ezen túl tudná tenni magát. Egyszerűen nem engedi az önérzetük.

Tökmindegy hogy nézünk ki, vagy hogy a mellőzött hölgy időközben találkozik-e élete párjával, időről időre előkotorja majd az emlékünket, hogy rágódhasson rajta. És ha egy nő elszalasztott férfiakon rágódik, az általa megfogalmazott költői kérdések többé-kevésbé a következő logikai ívet követik:

Mi történhetett?

Mi van, ha nem vagyok elég jó neki?

Kinek képzeli ez magát, hogy nem talál elég jónak ENGEM?!

Mi van ha azért mondott le rólam, mert nálam sokkal jobb nőkkel is lehet?

Még ha szerinte jobban is néznek ki azok a kurvák, nem kéne bebizonyítanom mindkettőnknek, hogy még mindig képes lennék elcsábítani?

És már döntöttek is. Nem tűrhetik, hogy valaki egyik pillanatról a másikra semmibe vegye őket. A nőkre oly jellemző, már-már beteges versengés kiábrándítóan manipulálhatóvá teszi őket – vonzerőtől és intelligenciától függetlenül. Hiába tudatosul bennük, hogy ez csak egy olcsó trükk, győzedelmeskednek az ösztöneik, és előbb-utóbb felveszik a kesztyűt, hogy megküzdjenek az ominózus férfi kegyeiért. Ami persze csak addig érdekes, amíg nem kapják meg. Úgyhogy amint fordult a kocka, és végre nyeregben érezzük magunkat, használjuk ki a pillanatot, mert amint viszonozzuk a fene nagy érdeklődést, újra elromolhat minden. Pillanatok alatt.

Persze most nem az ideális esetről beszélek, hanem a szomorú valóságról. Hiszem, hogy létezhet olyan őszinte és önzetlen viszony férfi és nő között, amiben mindenféle taktikázás értelmét veszti, de sajnos nem ezt látom magam körül. A férfi-nő viszonyok döntő többségét az egyensúly hiányából fakadó folyamatos játszmák jellemzik, szóval nem árt ha kész taktikával szállunk versenybe a kiszemeltünkért. És ha minden kötél szakad, minden terv csődöt mond, egyszerűen csak szarjuk le, és várjuk meg amíg a saját büszkesége hajszolja a karjainkba.

(Részlet a Függőleges mosoly című könyvből. A kép forrása: etc.usf.edu)