FÜGGŐLEGES MOSOLY

Petíciómmal egy kihalófélben lévő, ám a munkáltatóknak máig súlyos bevételkiesést okozó gyakorlatra szeretném felhívni a figyelmet. 

A modern munkahelyek többségén manapság jól szervezett, alázatosságra programozott droid seregek teszik a dolgukat fáradhatatlanul... mindaddig, amíg nem szivárog be közéjük észrevétlenül a GDP mételye, a munkamorál hóhérja, A HÚS-VÉR MUNKAVÁLLALÓ. Ez a beláthatatlanul kártékony alkalmazotti típus egyedszámát tekintve folyamatosan zsugorodik, így mára szinte teljesen kiszorult minden, magára valamit is adó munkahelyről, de ez korántsem jelenti azt, hogy elégedetten hátradőlhetünk. Ha idejekorán megnyertnek tekintjük az ellenük vívott csatát, megerősödhetnek, és apránként visszahódíthatják a munkaerőpiacot, drasztikusan lerontva munkahelyük termelékenységét. A következőkben vegyük sorra, miért is kell a lehető leghatározottabban fellépnünk a hús-vér munkavállalók foglalkoztatásának elhibázott gyakorlata ellen:

1. A hús-vér ember sajnálatos módon gondolkodik, ebből fakadóan bármikor megkérdőjelezheti vezetője hibás döntéseit.

2. A hús-vér ember sajnálatos módon érez, ebből fakadóan emberi bánásmódot követel meg.

3. A hús-vér ember társas lény, aki nem átallja kollegiális kapcsolatok kialakításával rabolni az értékes munkaidőt.

4. A hús-vér ember agykapacitásának jelentős részét a termelékenység szempontjából káros és haszontalan gondolatok kötik le. 

5. A hús-vér ember hajlamos az anyagcsere folyamataira hivatkozva megszakítani a munkát, napjában többször is.

6. A hús-vér ember munkabírása véges, korlátait túllépve pedig hajlamos hibázni.

7. A hús-vér ember lojalitása nem automatikus, bonyolult feltételekhez kötött és roppant sérülékeny.

8. A hús-vér ember anyagias, a munkája minősége nagyban függ az anyagi kompenzációtól.

9. A hús vér ember élete nem korlátozódik a munka elvégzésére, hajlamos ennél magasabb rendű célokat is kitűzni.

10. A hús-vér ember egy megbízhatatlan konstrukció, időnként megbetegszik, folyamatosan öregszik, majd a felmondási időre fittyet hányva meghal.

A veszély tehát valós, ezért arra kérek minden felelősségteljes, költséghatékonyságra törekvő munkaadót, hogy csatlakozzon a petíciómhoz, és mielőbb szabaduljon meg a droidjai közt megbúvó hús-vér szabotőröktől. Minél többen tesszük meg a szükséges lépéseket, annál magasabb fordulatszámon düböröghet újra a gazdaság!

Kérem, csatlakozzon Ön is!

Baráti üdvözlettel:

Munkáltatók a Hús-Vér Emberek Foglalkoztatása Ellen Közalapítvány 

(A kép forrása: fabiusmaximus.com)

Kedves Tamás!

Vélhetőleg te vagy eme oldal mögött, de legalábbis remélem, hogy célba ér ez az üzenet. Ebben a percben tettem le a könyved. Olyan élethelyzetben került a kezembe, hogy azt hittem, hogy asztmás zokogás közepette fogom kihajítani az ablakon. Frissiben derült ki az exemről, hogy minden valószínűség szerint megcsalt, illetve sikerült neki is az utolsó napjaink egyikén elsütni ezt a már nem kívánlak dolgot.

Szóval féltem, hogy nem lesz ez jó, meg fájdalmas lesz, de a barátaimmal karöltve meggyőztük magamat, hogy akármilyen spártai lesz is, végigverekszem magamat a könyvön. Mert soha az életbe nem lesz belőlem szexuálpszichológus, ha a saját sértettségemen meg fájdalmaimon túllátni képtelenül nem törekszem a férfiak megértésére. Úgyhogy belekezdtem. Neked terápia volt az írás, nekem terápia volt az olvasás. Annyi mindenre jöttem rá a könyv hatására, pedig azt hittem, hogy már elég művelt vagyok szexből, évek óta folyamatosan és lankadatlan érdeklődéssel szívom magamba mindenféle aspektusát.

Szóval hihetetlenül pozitív csalódásban volt részem, és olyan dolgokat kaptam a könyvedtől, amik nélkül talán csak nagyon soká és sokkal nehezebben tudtam volna elrendezni magamban dolgokat. Tudnék még erről hosszabban ömlengeni, de nem akarlak ezzel fárasztani, egyszerűen csak köszönöm, igazán hasznosat alkottál!

Köszönettel:
...

Térjünk is rögtön a tárgyra: nem izgat a divat. Úgy értem fel. Nem csupán arról van szó, hogy nem érdekel (noha ez is helytálló), hanem hogy ritkán ébresztenek bennem szexuális vágyat a trendi női ruhadarabok.

Amikor dekoratív hölgyek az éppen legdivatosabbnak számító ruhadarabokkal/kiegészítőkkel igyekeznek elkápráztatni a nagyérdeműt, mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a férfiaknak, vagy a nőknek akarnak tetszeni. Lehet persze mindkét félnek, de inkább csak egy elismerő biccentés erejéig, mintsem ellenállhatatlan vonzalmat ébresztve, aminek az oka roppant prózai: a pénisz nem stylist. Se észérvekkel, se divattanácsadással nem lehet rá hatni, arra áll fel, amit szexinek talál. Tehát, ha ellibben mellettem egy csinos lány egy agyig húzott répanadrágban, vagy egy fröccsöntött, átlátszó szandálban (ezeket csak úgy hasraütésszerűen mondtam, bármilyen furcsa/nőietlen darabra behelyettesíthetőek), hiába súgom oda a farkamnak, hogy „pedig ez XY legfrissebb kollekciójából való, fél Hollywood ilyet hord!”, meg se rezzen.

Persze az én álláspontom kissé végletes, hiszen ahogy említettem, háttal ülök a divatnak. Biztosan szép számmal akadnak jól fésült hipster srácok, akiknek őszintén felragyog az arcuk az említett ruhadarabok láttán, de hogy a fantáziájuk is beindulna tőlük, azt erősen kétlem. Márpedig szerintem ez az, amire a legtöbb vonuló nő vágyik... Megbabonázni a férfiakat, besöpörni a sóvárgó pillantásaikat, nem pedig kezet rázni velük, amiért sikerült a lehető legtrendibben felöltöznie.

Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a divat létjogosultságát, csupán annyit szeretnék tanácsolni a hölgyeknek, hogy mielőtt diadalittasan a pénztárhoz indulnának zsákmányukkal, győződjenek meg róla, hogy a laikus férfiak számára is nőies darabról van-e szó, nehogy az áhított trendiség (de szép magyar szó) a vonzerejük rovására menjen. Ugyanez természetesen a feminin divatdiktátor férfitársaimra is vonatkozik, akik köldökig dekoltált pólókban és biciklis nadrágokat idézően szűk farmerekben borzolják a kedélyeket, de róluk/nekik írjon inkább más.

A férfiak és a nők divatról alkotott szemléletmódja közti markáns különbségek a fehérneműk frontján érhetők még inkább tetten. A nők hajlamosak azt hinni, hogy a férfiak is azokat a darabokat találják erotikusan izgatónak, amiket ők maguk, pedig ez valójában nagyon ritka. Míg a nők sokszor a habos-babos, selyemből, szaténból, csipkéből, és még ki tudja miből kreált iparművészeti remekműveket tartják szexinek, a férfiak többsége e tekintetben is sokkal egyszerűbben működik.

A pontos preferenciák természetesen egyénenként változnak, de egyet azt hiszem leszögezhetünk: az erősebb nem képviselői körében a „kevesebb néha több” alaptétel hatványozottan érvényes a fehérneműk tekintetében. A bugyi és a melltartó legyen minél kisebb, bujább, vagányabb. Márpedig egy köldökig felhúzott féltanga a fenék 90%-át lefedő csipkeszegéllyel minden, csak nem vagány. Attól hogy egy hasonlóan túldíszített darabról azt írják a Cosmoban, hogy trendi, a (hetero) férfiak többsége még nem válik varázsütésre divattervezővé, így változatlanul csak az ajándék csomagolását látja a fehérneműben, nem pedig önálló műalkotást. Ezzel egy újabb férfias alapvetéshez érkeztünk: sosem fontosabb a csomagolás, mint maga az ajándék. Ennek megfelelően legyen gusztusos, emelje ki viselője idomait, de ne vonja el róla a figyelmet, „csak” tegye még vonzóbbá.

A férfi fehérneműízlés eklatáns példája a felnőttfilmek és a sztriptízbárok sztárja, a string tanga. Tipikusan a férfiak ízlése szerint formált ruhadarab, mely egy néhány négyzetcentiméternyi anyagdarabon kívül mindössze vékony pántokból áll, mégse ismerek túl sok olyan férfit, akinek ne futna össze tőle a nyál a szájában. Tökéletesen kiemeli, illetve feljavítja a női fenék felső ívét, miközben szinte meztelennek láttatja tulajdonosát. Nem állítom, hogy egyetlen férfi sem fogékony a prémium anyagválasztásra, vagy az aprólékos díszítésre, de abban biztos vagyok, hogy 10-ből 9 farok hamarabb áll fel apró fekete tangáktól/franciabugyiktól, mint holmi barokkosan cizellált, színes csipkekölteményektől. (Hacsak nem tíz kiéhezett időutazóról van szó a Napkirály udvarából.)

A tanulság olyannyira nyilvánvaló, hogy bármelyik kereskedelmi tévé oknyomozó műsorában megállná a helyét, mégis összefoglalom, hiszen nem lehet elégszer elismételni: nem minden szexi, ami trendi.

Szükségem van rád, te szajha,

Bármennyire is utállak,

Számtalanszor keversz bajba,

Mégis sóvárgok utánad.

Megint péntek, megint kellesz,

Mert nélküled le se szarnak,

Kellék vagy a szerepemhez,

Táplálék a fenevadnak.

Sokszor úgy érzem jobb lenne

Végleg lemondani rólad,

Még ha semmibe is venne,

A köréd gyűlt rajongóhad.

Nem rettegnék mindig attól,

Mikor hagysz újra faképnél,

Látlak-e fizetésnapkor,

Dobnál-e egy pénztárgépért.

Elhitetném magammal hogy

Nélküled is boldog leszek,

Feladva a rühellt rangot,

Felfogást és értékeket.

De sajnos már nincs mit tenni,

Megvezetted a világot,

A rabszolgád lett mindenki,

Hajszolva a szabadságot.

At hiszem, ismerkedési szempontból a nyár messze a legtermékenyebb évszak. Kiéhezett szinglihordák özönlik el a felkapott szabadtéri szórakozóhelyeket, vízpartokat, üdülőparadicsomokat, és megkezdődik a vadászat. Ebben a hormonoktól túlfűtött játszmában mi, férfiak sokszor a kevésbé lelkes hölgyekre is kontrollálatlanul zúdítjuk rá a vágyainkat (ezzel elrontva mindent), ahelyett hogy kényelmesen hátradőlve bevetnénk velük szemben minden idők legnyilvánvalóbb és legegyszerűbb hódítási manőverét, a leszarást.

Kedves gesztus virágot venni, meg verset szavalni a kiszemeltünk erkélye alatt, de az ilyesfajta jófiús trükkök hatékonysága nyomába sem érhet a leszarásénak. Ez az ősi technika túltesz bármiféle afrodiziákumon, a sablonos csajozási tanácsokról nem is beszélve. Persze kellőképp fel kell vezetni, meg kell ágyazni neki, hiszen ha kezdettől fogva leszarunk valakit, fennáll a veszélye hogy még csak fel sem ébred benne az érdeklődés irántunk. Na de ha egyszer már felébredt, mi viszont valamiért úgy érezzük a „legális” módszerek nem elég célravezetőek, és az eredménytelen udvarlásunknak köszönhetően menthetetlenül sodródunk a rajongói státusz felé – ahonnan köztudottan nincs visszaút –, szúrjuk le az evezőt az iszapba, és állítsuk helyre megtépázott büszkeségünket.

Semmi mást nem kell tennünk, csak egyik napról a másikra könyörtelenül gátat szabni az érdeklődésünknek. Semmi fokozatosság, semmi magyarázkodás, egyszerűen csak csináljunk úgy, mintha sose akartunk volna többet a másiktól. Nincs szükség teátrális túlzásokra, nyugodtan válaszolhatunk a hívásokra, sms-ekre, továbbra is nyugodtan lehetünk egymás ismerősei bárhol a világhálón, minden maradhat a régiben, a kezdeményezést kivéve. Azt kell éreznie, hogy tökéletesen hidegen hagy minket, mit csinál, kivel van, hogy érzi magát, stb. Lefokozzuk ismerőssé, ezzel hosszútávra befészkelve magunkat a gondolataiba. Nincs nő, aki ezen túl tudná tenni magát. Egyszerűen nem engedi az önérzetük.

Tökmindegy hogy nézünk ki, vagy hogy a mellőzött hölgy időközben találkozik-e élete párjával, időről időre előkotorja majd az emlékünket, hogy rágódhasson rajta. És ha egy nő elszalasztott férfiakon rágódik, az általa megfogalmazott költői kérdések többé-kevésbé a következő logikai ívet követik:

Mi történhetett?

Mi van, ha nem vagyok elég jó neki?

Kinek képzeli ez magát, hogy nem talál elég jónak ENGEM?!

Mi van ha azért mondott le rólam, mert nálam sokkal jobb nőkkel is lehet?

Még ha szerinte jobban is néznek ki azok a kurvák, nem kéne bebizonyítanom mindkettőnknek, hogy még mindig képes lennék elcsábítani?

És már döntöttek is. Nem tűrhetik, hogy valaki egyik pillanatról a másikra semmibe vegye őket. A nőkre oly jellemző, már-már beteges versengés kiábrándítóan manipulálhatóvá teszi őket – vonzerőtől és intelligenciától függetlenül. Hiába tudatosul bennük, hogy ez csak egy olcsó trükk, győzedelmeskednek az ösztöneik, és előbb-utóbb felveszik a kesztyűt, hogy megküzdjenek az ominózus férfi kegyeiért. Ami persze csak addig érdekes, amíg nem kapják meg. Úgyhogy amint fordult a kocka, és végre nyeregben érezzük magunkat, használjuk ki a pillanatot, mert amint viszonozzuk a fene nagy érdeklődést, újra elromolhat minden. Pillanatok alatt.

Persze most nem az ideális esetről beszélek, hanem a szomorú valóságról. Hiszem, hogy létezhet olyan őszinte és önzetlen viszony férfi és nő között, amiben mindenféle taktikázás értelmét veszti, de sajnos nem ezt látom magam körül. A férfi-nő viszonyok döntő többségét az egyensúly hiányából fakadó folyamatos játszmák jellemzik, szóval nem árt ha kész taktikával szállunk versenybe a kiszemeltünkért. És ha minden kötél szakad, minden terv csődöt mond, egyszerűen csak szarjuk le, és várjuk meg amíg a saját büszkesége hajszolja a karjainkba.

(Részlet a Függőleges mosoly című könyvből. A kép forrása: etc.usf.edu)

1. A csücsörítés/grimaszolás nélkül készült arcfotókat a közösségi portálok automatikusan letiltják.

2. Az ételek lefotózása növeli azok tápértékét.

3. Amíg az általunk vásárolt drága, márkás termékekről készült fotókat nem osztjuk meg online, azok blokkja érvénytelen. 

4. A fesztivál- és koncertbelépőiket nem lefotózó vendégeket a beléptetéskor nyilvánosan megcipőzik, majd egy szamárpadba ültetik, a színpadnak háttal.

5. A nők csak úgy lelhetnek igaz szerelemre, ha feltöltenek magukról legalább 1db fehérneműs képet.

6. Az erotikus női fotók likejai a készítő személyisége iránti őszinte rokonszenvet fejezik ki, nem puszta közösülési szándékot. 

7. Az indokolatlan rendszerességgel külföldön tartózkodó, és onnan egyszemélyes fotókat postoló hölgyeket mindenki magányos utazókként könyveli el, senki se gyanakszik arra, hogy valójában prostituáltak.

8. A Coelho idézetekkel megbolondított tájképek megosztása mentesít a könyvolvasás alól. 

9. Az emberi szenvedésről készült sokkoló fotókra nyomott likeok/megosztások pénzzé, étellé és kórházzá alakulva javítják a képen szereplők életszínvonalát.

10. Sportemberi kötelességünk az edzőtermi fejlődésünkről félmeztelen fotósorozat formájában tájékoztatni az ismerőseinket. 

11. Az igazi gengszterek profilképének elmaradhatatlan kelléke egy olyan prémiumautó, ami a szülők vagy egy vadidegen tulajdonát képezi.

12. A lábaink változatos hátterek előtt történő fényképezése a fotográfus szakma csúcsa, ahonnan már nincs feljebb.

+1: Vaku nélkül a tükörből fényképezkedés csupán elvesztegetett idő.

Ahogy közeledett a nyár első napja (amit egy szarabb őszinek hihetünk majd holnap, de ez a történet szempontjából mindegy is), egyre többet törtem a fejem azon, milyen hasznos tanácsokat adhatnék bárkinek is erre a különösen ingergazdag időszakra vonatkozóan... Aztán rájöttem, hogy az elmúlt 15 nyáron hibát hibára, italt pedig italra halmoztam, úgyhogy inkább meg sem próbálok bölcselkedni, inkább közszemlére teszem ifjúkorom egyik legfelelőtlenebb kalandját, hogy még véletlenül se adja ilyesmire a fejét, aki elolvassa.

Mint mindenki, én is sokszor meggondolatlanul viselkedtem tinédzserként, de azt hiszem ez volt az az eset, amikor átléptem egy képzeletbeli határt, és némileg újra kellett gondolnom a szórakozási szokásaimat. Ez a fajta fordulópont, féktelen kamaszkorunk csúcspontja egy verőfényes nyári hajnalon következett be, amikor is olyannyira részegen léptünk ki Karesz barátommal a siófoki Palaceból, hogy jó ötletnek tűnt a Balatont átúszva visszajutni tihanyi nyaralójukba.

Amint kiszédelegtünk az állomásra, egyből jött a vonat, így rövidesen Szántód-Kőröshegyen vártuk az első komp indulását… De addig még nagyon sok idő volt hátra, így arra a következtetésre jutottunk, hogy mivel úgyis legyőzhetetlenre ittuk magunkat, az est megkoronázásaként hazaúszhatnánk, hiszen „nézd má’ meg, tök közel van, sima ügy.”

Épp a kompkikötő melletti parkban győzködtük magunkat az ötletünk zsenialitásáról, mikor megérkeztek a közterületesek szemetes zsákot cserélni a kukákban. Ezt nem tudtuk nem jelnek tekinteni, úgy döntöttünk a kukazsákok használhatóságától tesszük függővé a tervünket. Kértünk egy zsákot, levetkőztünk alsógatyára, beledobáltuk a cuccainkat, megkötöttük, feldobtuk a vízre, és – pechünkre – fent maradt. Nem volt mese, úszni kellett.

Az első száz méteren még szeltük a habokat, mint Gyurta Dani, aztán dolgozni kezdett az a néhány liter alkohol, amivel az éjszaka folyamán lemarattuk a szervezetünket. Légszomj, görcsök, minden mi szem-szájnak ingere. Persze a világért sem fordultunk volna vissza, dacból tovább küzdöttünk a hullámokkal. Mire Karesz végképp bedobta a törölközőt, és a kukazsákon csüngve húzatta magát, már nekem sem volt sok hátra, sípolt a tüdőm, mindkét lábam görcsölt, az egyre erősödő hullámzásnak köszönhetően pedig folyamatosan nyeltem a vizet.

Mondanom sem kell, mire mindketten elértük teljesítőképességünk határát, már pont ugyanolyan messze volt a két part. Túl részeg voltam ahhoz hogy igazán bepánikoljak, de kezdtem belátni hogy önerőből sose jutunk ki, ráadásul se közel, se távol nem láttam senkit, aki a segítségünkre siethetne, így egyre elkeseredettebben vergődtem a vízben, egyik kezemmel tempózva, a másikkal pedig az egész embernyi súlytöbbletet jelentő zsák száját cibálva.

Ekkor az égiek ránk vetették vigyázó tekintetüket, és váratlan segítséget küldtek egy csigalassúsággal a látóterünkbe motorcsónakozó idős házaspár képében. Megmenekültünk, gondoltuk, és utolsó erőnkkel az egyre közelebb araszoló csónak felé vettük az irányt. Mire odaértünk, a maradék levegőből is kifogytam, érthetetlenül zihálva köszöntöttem őket udvariasan, majd röviden elhadartam mi is történt velünk, és megkérdeztem lennének-e olyan kedvesek, hogy megmentik az életünket. Kimondottan büszke lettem volna arra, hogy ilyen szorult helyzetben is szem előtt tartom az illem idevonatkozó szabályait, ha eközben a halálfélelemtől új erőre kapott Karesz a nagy széttetovált testével nem próbálta volna hörgő víziszörnyként felküzdeni magát a csónakra. Én még javában magyaráztam, mikor ő már kapálózva borogatta az apró csónakot, ezzel akaratlanul is kikényszerítve a fejenként 40 kilós nyugdíjas pár segítségét. Mire földöntúli erőfeszítések árán mindketten kijutottunk a vízből, szegény kis öregek már jobban ziháltak mint mi.

Néhány perc múlva mindenkinek normalizálódott a légzése, és meg tudtuk vitatni a történteket. Jót nevettek a hősködésünkön, majd közölték hogy sok helyi sportember napi szinten átússza a Balatont, de jóval korábban mint mi tettük, így elkerülve a komolyabb hullámzást, na meg hogy csúnyán elvétettük az irányt, és annak ellenére hogy a komp útvonala mindössze 1 kilométer hosszú, mi cirka másfél kilométert úszhattunk, és csak a tó közepéig jutottunk… Fasza! Mindegy, legalább túléltük, az is valami. Bár 20 perce még a fulladásos halállal néztünk farkasszemet, a mélypont csak ezután következett – partot értünk, de nem akárhogy. Az eleve harmatgyenge, villanyborotvaként zümmögő csónakmotor érezhetően besokallt négyünk súlyától, aminek köszönhetően olyan lassan araszoltunk el a mólónál sertepertélő kismillió öreg pecás előtt, hogy bőven jusson idejük körberöhögni minket, meg teli torokból ordítva kérdezgetni a megmentőinket, hogy mégis mit keres két gyűrött fejű, alsógatyás hülyegyerek a csónakjukban hajnalok hajnalán.

Rajtunk kívül mindenki remekül szórakozott, nekünk meg annyi jutott vigaszul, hogy mivel már a büszkeségünk utolsó morzsáit is elcsócsálták a fogatlan öregek, nem kellett a további kritikától tartva felöltöznünk, bátran elslattyoghattunk alsógatyában a nyaralóig.

Nos, ennyi lenne a tragikomikus kalandunk dióhéjban, ami a tényeket tekintve voltaképp egy halálközeli élmény, szóval semmiképp sem szeretném elbagatellizálni. Nem rajtunk múlt, hogy megúsztuk végzetes görcs nélkül, az pedig végképp nem, hogy épp arra járt valaki. Szóval egyetértek abban, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, ezért bizonyos kor alatt fizikai fájdalmat okoz józannak maradni a közelében, de azért ha bárki részegen készül meghódítani a tavat, előtte mindenképp hagyassa jóvá az ötletét legalább egy majdnem józan barátjával.

Nos, ennyit az intelmekről, megyek, iszom valamit a nagy izgalomra, fulladásmentes nyarat mindenkinek!

(Részlet a Függőleges mosoly című könyvből.)

Ez a nap is úgy kezdődött a Nép számára, mint a többi. Azaz nem. Jó ideje minden nap egy kicsit nehezebben indult az előzőnél. Egyre elcsigázottabbnak érezte magát, fásult volt és reményvesztett.

Rezignáltan felhörpintette utolsó korty kávéját, leemelte a fogasról kopottas kabátját, kilépett az ajtón, és egykedvűen a kocsija felé indult. Vagyis inkább a kocsija roncsa felé. A motorháztetőn hatalmas égésnyom éktelenkedett, a fényezés csupa horpadás és karc, a visszapillantók letörve, az erőtlenül nyöszörgő motor koromfekete füstöt okádott magából.

Viktor, a Nép köpcös, sunyi tekintetű sofőrje a szokásos tébolyodott vigyorral az arcán járatta a motort. Az évek során az előzékenység utolsó szikrája is kihunyt belőle, esze ágában sem volt kinyitni a hátsó ajtót munkaadójának. A Nép már meg sem lepődött. Sóhajtott egyet, megcsóválta a fejét, és kimért mozdulatokkal beszállt hátra. Miután viszonylagos kényelembe helyezte magát, teljes erőből becsapta a kocsi ajtaját, hátha végre figyelemre méltatja a sofőr. Viktor az arcára fagyott kaján vigyorral fordult hátra, a Nép pedig egyből nekiszegezte a kérdést:

- Hát ez meg mi?!

- Az autója, Uram – válaszolt Viktor ijesztő magabiztossággal.

- Azt látom, de mi történt vele? Ez egy romhalmaz!

- Kutya baja. Higgyen nekem, értek az autókhoz. Nap mint nap vezetem, így ha gond lenne vele, arról biztosan tudnék, és azonnal értesíteném Önt is – fejtegette Viktor negédes mosollyal. Ja, és van egy remek hírem az Ön számára, mostantól olcsóbban tankolunk.

- Az meg hogy lehet? – kérdezett vissza a Nép hűvösen. Mi maga, olajsejk?

- Nem Uram, de kihasználtam, hogy tudok hatni az emberekre.

- Ez pontosan mit jelent?

- Egész pontosan egy iszonyatos verést, amit a benzinkutas kapott. Amint lekerült a földre, rúgásonként engedett az árból.

- Magának elment az esze?! Napról napra egyre őrültebb dolgok pattannak ki a fejéből, néha komolyan megijeszt. A világ egyébként sem így működik, az árakat a piac határozza meg. Ahhoz pedig sokkal több kéne az olcsó benzinnél, hogy megoldódjanak a gondjaim.

- Milyen gondok, Uram? Magának nincsenek is gondjai.

- Még hogy nincsenek... NÉZ-ZEN RÁM! – utasította a Nép tagoltan, miközben kezeivel a nyúzott arcára és táskás szemeire mutogatott. Maga szerint így néz ki egy gondtalan ember? – kérdezte hitetlenkedve.

- Minden bizonnyal így, nézze csak a plakátot! – reagált Viktor higgadtan, ujjával egy út menti óriásplakát felé bökve. A hatalmas hirdetőtáblán ez állt öles betűkkel: ÖN JOBBAN TELJESÍT, ÉS BOLDOGABB IS, AZ AUTÓJA PEDIG A LEHETŐ LEGJOBB KEZEKBEN VAN.

- Ez meg mi az istennyila?! – Szakadt ki a kérdés az elképedt Népből.

- Egy kis megerősítés tőlem Önnek. Ha esetleg elbizonytalanodna az életminőségét illetően.

- Magától nekem? Az eszem megáll! Honnan volt erre a baromságra pénze?

- A kesztyűtartóból.

- Micsoda?! Az én pénzemből győzköd arról, hogy jól vagyok? Egyébként is ki engedte meg magának, hogy a kesztyűtartóban turkáljon?

- Nem ki, hanem mi. A Sofőrök Szabálykönyve hatalmazott fel – hárított Viktor önelégülten, miközben előhúzott egy aprócska noteszt a belsőzsebéből. Diadalmasan meglobogtatta a Nép arca előtt, majd eltette.

- TE MOST SZOPATSZ?! – csattant fel a Nép. Az csak egy kurva notesz volt a saját kézírásoddal!

- Uram, ha nem bánja, továbbra is a kölcsönös magázódást preferálnám. Lehet hogy csak egy kézzel írt notesznek tűnik, de valójában egy szabálykönyv, tele azokkal a szabályokkal, amikhez Ön úgy sem érthet, hiszen nem sofőr. Tehát amíg egy autóban ülünk, aminek én vagyok a sofőrje, vitás kérdésekben a szabálykönyv dönt. Márpedig a szabálykönyv szerint szabadon rendelkezhetek az autóban talált vagyontárgyak és személyek felett, Ön pedig semmilyen körülmények közt sem tegezhet le – zárta rövidre a vitát Viktor, majd egy gonosz vigyor kíséretében letért a megszokott útvonalról, és tövig nyomta a gázt.

-Mit művelsz?! Meg akarsz minket ölni? Azonnal kanyarodj vissza, és normális tempóban vigyél be a munkahelyemre! – förmedt a Nép Viktorra, miközben kezei az öve után nyúltak. De a biztonsági öv hiányzott, akárcsak a foglalata, és az első ülések háttámlája is gyanúsan lapos volt. – Úristen, mit csináltál az övemmel és a hátsó légzsákokkal?! Ez már tényleg nem vicc, az életem függhet tőlük!

- Emlékeztetném a valóban szokatlan körülmények közt megalkotott, ám annál  nagyobb jelentőséggel bíró szabálykönyv idevonatkozó rendelkezéseire. Eladtam egy haveromnak, aki bontott alkatrészeket árul. Nagyon jó pénz van ám ezekben!

- Ja értem, az más – erőltetett magára némi nyugalmat a Nép, csak hogy egy rövid hatásszünet után ordítva a sofőr felé lendüljön: A VÉREDDEL ÍROM ÚJRA A SZAROS SZABÁLYKÖNYVEDET, TE GONOSZ KIS TÖRPE!!!

- Kérem, őrizze meg nyugalmát! – vetette hátra Viktor szenvtelenül, majd egy gombnyomással masszív acélfalat húzott az első és a hátsó ülések közé.

A Nép tehetetlenül csattant az acéllemeznek, majd szinte visszapattant róla az ülésébe. Még mielőtt felocsúdhatott volna, halk zümmögés keretében egy apró projektor emelkedett ki a tetőkárpitból, és azt a látványt vetítette a lemezre, amit egy békés tavaszi reggelen látna a Nép a hátsó ülésből. A fák zöldelltek, a nap hét ágra sütött, az autó orra pedig békésen követte a kanyarokat. A színjátékba a hátsó hangszórók is bekapcsolódtak, és kellemes madárcsicsergéssel tették teljessé az idillt.

- Jóhiszeműen felveszem, erre ezt teszi velem az én pénzemből?! – hüledezett a Nép, de esélye sem volt jobban belegondolnia a helyzet abszurditásába, annyi zavaró tényező zökkentette ki egyszerre. A száguldó autó alvázára kavicsok záporoztak, az oldalát ágak súrolták, miközben fékezhetetlen tempóban távolodott a civilizációtól. Nyoma sem volt betonútnak, józan észnek, a hangszórókból kiszűrődő diszkrét madárcsicsergést pedig messze túlharsogta Viktor sátáni kacaja. Emberi mivoltából kikelve, röfögve, gurgulázva röhögött, úgy, ahogy épeszű ember képtelen lenne. Túlságosan elrugaszkodott a valóságtól ahhoz, hogy felfogja a helyzet komolyságát. Pedig emberéletekről volt szó. Elsősorban a kenyéradójáéról, de ezáltal az övéről is.

A Nép érezte hogy nagy a baj, dörömbölt, kiabált, próbálta feltépni az ajtókat, de már csak árnyéka volt egykori önmagának, így pár percnyi hiperaktív pánik után erőtlenül rogyott le az ülésre. Utolsó erejéből igyekezett elvonatkoztatni a bomlott elméjű sofőrje kamikaze akciójától, kezeivel kifeszítette magát az ide-oda hánykolódó autóban, hátradőlt, behunyta a szemét, és minden idegszálával a szeretteire összpontosított. Lelki szemei előtt épp megelevenedni látszottak a régi szép idők, amikor hirtelen minden elcsendesedett. Mintha megállt volna az idő. Viktor elhallgatott, az acéllemez pedig némán leereszkedett, egy pillanatra láttatni engedve annak a vaskos fának a törzsét, amibe néhány tizedmásodperc múlva fülsüketítő robajjal becsapódott a Nép autója.

A Nép ezen a ponton már nem érzett sem félelmet, sem pedig haragot. Éteri nyugalom kerítette hatalmába, ellazult, és számára is meglepő módon felülkerekedett ezen az egész szürreális szituáción. Így mire az ütközés ereje kiszakította az üléséből, átpréselte az anyósülés fölött, majd áthajította a szélvédőn, már volt annyi lélekjelenléte, hogy röptében hátrafordulva megeresszen egy lesajnáló fejcsóválást az ötpontos biztonsági övének feszülő ámokfutó felé, amit az valahogy úgy értelmezett, hogy:

NÉLKÜLEM ÚGYSEM HÚZOD SOKÁIG, HISZEN BELŐLEM ÉLSZ. 

(Kitalált történet, bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve. Az illusztráció forrása a Flúgos Futam című amerikai rajzfilmsorozat.)

Kedves Bűzlő Utazók!

Szeretnék minden fővárosi tömegközlekedő nevében köszönetet mondani az eddigi áldásos munkájukért, egyúttal kitartást és sok sikert kívánni a továbbiakhoz.

Tudom, hogy nem könnyű. Hálátlan hivatás az Önöké, melyet az utastársak naiv többsége egyszerű igénytelenségnek gondol, noha nyilvánvalóan összehangolt társadalmi idénymunkáról van szó, mely tavasztól őszig garantálja, hogy egyetlen fővárosi tömegközlekedő se bóbiskoljon el utazás közben. Hiszen nem lehet a véletlen műve, hogy egy-egy, átlagos járókelőnek álcázott munkatársuk FOLYAMATOSAN jelen van a frekventáltabb járatokon, feldolgozhatatlanul intenzív szagélményt produkálva. Olyan mértékűt, ami komoly előkészületekről árulkodik.

Itt nem arról van szó, hogy valaki a reggeli sietségben elfelejtette befújni magát, hanem hogy felkelt korábban, csak azért hogy lereszeljen egy kis fokhagymát, és azzal dörzsölje be a hónalját indulás előtt.

Itt nem arról van szó, hogy valakinek nem volt ideje reggel fogat mosni, hanem hogy már előző este sem tette meg, reggel pedig szándékosan romlott kefirrel öblögetett.

Itt nem arról van szó, hogy valaki átizzadta reggel a pólóját, miközben szaladt a busz után, hanem hogy négy órát focizott benne előző nap, aztán éjszakára betette egy káposztasavanyító hordóba, mielőtt reggel újra visszavette volna. 

Hosszasan sorolhatnám a példákat, a végkövetkeztetés mit sem változna: ezekben a szagokban MUNKA VAN. De sajnos ezt kevesen veszik észre, a nagy átlag csak nyavalyog a bűz miatt, megfeledkezve annak áldásos élettani hatásairól. Az ébredő menekülési ösztön, a lélegzet visszafojtása, illetve az elemi erővel feltoluló hányinger leküzdése mind-mind azt a célt szolgálják, hogy egy pillanatra se lankadjon az utastársak ébersége, ezáltal frissebben, fittebben érkezzenek meg úti céljukhoz, legyen az bármilyen munkahely, találkozó, vagy randi.

Olyan ez, mintha saját pénzből kávéautomatákat állítanának a fontosabb tömegközlekedési útvonalak járműveire, vagy ingyen Red Bullt osztogatnának a város forgalmas csomópontjain... Hát mi ez, ha nem áldozatkész társadalmi munka? Önök apró, bűzlő jótündérekként teszik produktívabbá a mindennapjainkat, fáradhatatlanul, de hivalkodástól mentesen, amiért undor helyett köszönet járna.

Egy szó mint száz, köszönjük amit értünk tesznek, tavasszal kirajzó, Bűzlő Utazók!

(A kép forrása: http://zaix.deviantart.com/art/stinky-bus-71711853 )

Nem elég hogy véget ért a hét, még a tavasz is tombol, ami már önmagában is nyomós ok lenne arra, hogy az ember belevesse magát az éjszakába.

Ha engem kérdeztek, egy percig se habozzatok, koccanjanak a poharak és kalandra fel, de a kellemetlenségek elkerülése végett érdemes azért minél felkészültebben nekivágni. A sötétedés utáni világban való eligazodást hivatott elősegíteni a Kis partyarchatározó, ami alapján könnyen beazonosíthatók az éjszakai élet legjellemzőbb embertípusai:

Kiégett partyveteránok:

Egy adott szórakozóhely és/vagy zenei irányzat első generációs rajongói, akik évről évre egyre hiteltelenebbül adják elő, hogy felhőtlenül boldogok az éjszakázástól, pedig legbelül már rég ki akarnak szállni, elegük van a szórakozóhelyeken köttetett felszínes emberi kapcsolatokból, és az önpusztító életmódjukból. Ahogy telik-múlik az idő, egyre csak nő a távolság a vágyott és a valós élethelyzetük közt, az ennek nyomán tátongó lelki űrt pedig ipari mennyiségű ital- és kábítószer-mennyiséggel próbálják betölteni, ami természetesen csak tovább ront a helyzeten. Különös ismertetőjelük, hogy minden bulin megjelennek – legyen hétköznap, szenteste, toxikus vihar, atomháború, bármi – látványosan boldogok a drogtól (ami a hosszú évek alatt úgy legyalulta az arcukat, hogy a szarkalábaikban metróvonalat lehetne kiépíteni), és végül de nem utolsó sorban, mindig a legaktuálisabb partyt tekintik életük legjobbjának.

VIP baszókák:

Szemtelenül fiatal lányok, akiket megbabonáz a pénz és a csillogás. Kizárólag a szórakozóhelyek VIP szekciójában fellelhetők, ahol igyekeznek minél gazdagabb és befolyásosabb férfiak közelébe kerülni. Nem vegyülnek a pórnéppel, noha a többségük csóró külvárosi proli, aki önerőből még egy italt se tudna venni magának. Annyit tartózkodnak az általuk vágyott életstílust valóban űzők közt hétvégenként, hogy hamar elhiszik, ők is közülük valók. Rejtélyes módon, sokkal erőteljesebben hat a viselkedésükre ez a hétvégi elitista életérzés, mint a kétszobakonyhában töltött panelszürke hétköznapjaik. Jellemzően bármeddig elmennek azért, hogy a jómódú partnerük oldalán belekóstolhassanak a gazdagok életébe. Idővel rájönnek, hogy ők se lesznek fiatalabbak, és mikor már a VIP parkoló összes kocsijában a szájukba élveztek egy miniszoknyáért, vagy egy másnapi ebédért, a testüket meg kezdi lelakni az éjszaka, mint a tanácsi lakást, dönteniük kell, vagy teherbe esnek valakitől, aki hosszútávon is biztosítani tudja számukra a vágyott luxust, vagy mehetnek pornózni, escortozni, gogozni. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy általában a második verzió valósul meg, végleg bedarálja őket az éjszaka, és mire eltűnnek a süllyesztőben, a VIP bejáratoknál már ott toporog az új baszóka-nemzedék, akik még fiatalabbak, még elszántabbak, és egyre többen vannak…

Zsebgengszterek:

Suhancok, akikkel tévedésből Donald kacsa kalandjai helyett Donnie Brascot nézettek kiskorukban. Úgy  viselkednek, mint akikben Nicky Santoro reinkarnálódott. Zsenge koruk és fejletlen fizikumuk ellenére gond nélkül képesek golyóálló maffiavezérnek képzelni magukat, aki azt tesz amit csak akar, bárkibe beleköthet, bármit el tud intézni. Mindig akad köztük egy-egy valódi bűnözőpalánta, akit prófétaként tisztelnek, hiszen általa érezhetik ők is olyan mámorítóan alviláginak magukat. Vonalzó módjára méregetnek mindenkit, kortól és nemtől függetlenül, persze csapatosan, nehogy egy technikásan ütő fiú, vagy egy magabiztosan fellépő lány rövid úton romba döntse a marcona gengszter imidzsüket. Lehet néhány jó évük egy-egy, a facecontrolt és a tizennyolcas
korhatárt lazábban értelmező szórakozóhelyen, aztán jön a kijózanító valóság, a szüleik visszazavarják őket az esti iskolába, vagy mehetnek pizzafutárnak.

Hétvégi hódítók:

Annyi közük van az éjszakához, mint Pablo Escobarnak a drogprevencióhoz. Maguk se pontosan tudják mit keresnek ott, csak lazítani akarnak, felejteni, kikapcsolódni. Általában párkapcsolati kudarcok hajszolják őket a szórakozóhelyekre, csalódottan, kiéhezve, botrányosan lerészegedve. Nem igazán tudnak táncolni, ismerkedni, szexin felöltözni, épp ezért minden morzsányi figyelemért nagyon hálásak, így gyakran kötnek ki hajnalban valaki
ágyában – aki feltehetőleg nem is rájuk vágyott, csak valamiért nem jutott neki más. Ezeket a könnyen elvihető, az éjszakában rutintalanul mozgó lányokat hívja a szakirodalom lepattanónak. Példamondat: „tudom hogy már hajnal van, de azért még beugorhatnánk picit lepattanózni valahova.”

Cápák:

Mint azt a nevük is mutatja, vérbeli ragadozók. Egyetlen dolog motiválja őket az éjszakában, ez pedig a vadászat. Legyen szó zsúfolt fesztiválról, vagy egy kihalt bárról, mindenhol az ismerkedés lehetőségét keresik. A vonzerő és a kémia a gyengéjük, a pénztárca vastagsága általában hidegen hagyja őket. A cápákat könnyű beazonosítani, többnyire a gyanútlanul szórakozó tömegben cirkálnak, érdeklődést sejtető tekinteteket fürkészve, vagy már lecsaptak, és az áldozatukat puhítják egy félreeső sarokban. Ha velünk érkeztek, akkor a belépést követő 3-5 percben szem elől tévesztjük őket, és csak idő kérdése hogy egy sms formájában hivatalosan is
elbúcsúzzanak tőlünk, exkuzálva magukat a zsákmányukkal történő angolos távozásuk miatt.

Mecénások:

Különös ismertetőjelük, hogy dúsgazdagok. Elég színes csoport ez, mind a kort, mind pedig a habitust tekintve. Némelyikük nem is hivalkodik a vagyonával, egyszerűen csak annyi pénze van, hogy gond nélkül itathat mindenkit egész éjszaka, és él is ezzel a lehetőséggel. A VIP baszókák legfőbb- és a nőstény cápák másodlagos célpontjai, hiszen a társaságukban garantáltan ingyen fogyaszthatnak az éjszaka folyamán, bevonva akár barátaikat, barátnőiket is. Tipikus mecénások a hazánkba látogató külföldi üzletemberek, akik reprezentatív hölgytársaságot keresnek, na meg annyi pénzt, hogy az egész pultot megvehetnék a teljes italkészlettel, a személyzettel és a kassza tartalmával együtt.

(Részlet a Függőleges mosoly című könyvből.)